Szuperhősök márpedig minden hétévesnek járnak. Ez már csak így van. És aki esetleg nem ért ezzel egyet, az tulajdonképpen hibbant.

Elsa nagymamája ezt szokta mondogatni.

Az más kérdés, hogy Elsa nagymamája is hibbant... és nem is kicsit... legalábbis mások szerint.

A nagymama hetvenhét éves, valaha orvos volt, aki olyan helyekre is elment segíteni háborúk és katasztrófák idején, ahová mások nem merészkedtek. De azon kívül, hogy bátor, kissé eszelős láncdohányos is, katasztrofális helyesírással, és igencsak hirtelen természettel. Ő az, aki az erkélyéről lövöldöz paintballfegyverrel a becsöngető igehirdetőkre, vagy betör azért éjjel az unokájával az állatkertbe, hogy elfeledtesse a kislánnyal, hogy az iskolában a nagyobb lányok elszakították a kedvenc Griffendéles sálját, majd bedobták a vécébe.

Nagymama csatázik a rendőrökkel, a kórházban - betegként - az orvosokkal, akik nem engedik dohányozni, vagy a kéretlen reklámújságot bedobáló küldönccel.

És persze a ház lakóival is, ahol él.

Elsa az anyukájával és annak a barátjával lakik egy társasház egyik lakásában, míg a nagyi mellettük a másik lakásban. És van még jó néhány lakó, akiket a nagymama számtalan módon és alkalommal szintén alaposan kiakasztott.

 De a nagymamának van egy másik arca is.

Mikor a már majdnem nyolcéves - és cseppet túlkoros és túlinformált - Elsa szülei váltak, és a kislány félt elaludni, a nagymama beköltözött vele a saját lakásában a gardróbszekrénybe, és ott mesélt neki egy titkos birodalomról, Miamasról. Miamas Félálomország egyik királysága, ahová egy felhőállaton lovagolva lehet eljutni. Ez az a hely, ahová Elsa elmenekülhet a válás, az iskolai zaklatások... és a nagymama betegsége elől.

Csakhogy a rák elől végül nem sikerül elmenekülniük, az legyőzi a nagymamát, és Elsa magára marad a gyászoló - és dühös - édesanyjával. Meg a levelekkel.

A levelekkel, amiket a nagymama azért írt, hogy bocsánatot kérjen olyan emberektől, akiket megbántott... és amik a legváratlanabb helyekről bukkannak elő. És amiket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez... többek között a társasház lakóihoz.

És ha az nem lett volna elég, hogy a nagymama elég fura volt, akkor még itt vannak azok a bizonyos lakók is.

A legfelső szinten laknak Elsáék és a nagymama. És anya új barátja, George. Meg Fél, aki még anya hasában várakozik egy darabig.

Alattuk lakik Kent és Britt-Marie, akik "szeretnek dolgokat birtokolni", és tudni, mi mennyibe került. Velük szemben él a fekete szoknyás nő, aki mindig rohan, mindig kávét visz magával, és aki sosem köszön, vagy mosolyog. A nagymama szerint a szoknyája azért olyan jól vasalt, mert "egyszerűen nem mer összegyűrődni rajta".

Kenték alatt lakik Lennart és Maud, az idős házaspár, velük szemben pedig Alf, a taxisofőr, akinek "bőrdzsekije van és rosszkedve". Lennarték alatt él a szindrómás fiú az anyukájával, mellettük pedig a Szörny. Ja, és van még egy wors is a házban, "aki" Miamasból keveredhetett ide, és persze van lakógyűlés, ahol mindenki arról vitázik, eladják-e a társasház tulajdonát egy cégnek.

És mindeközben Elsának meg kell birkóznia a nagymamája elvesztésével, a temetéssel, az üres lakással és a gardróbbal, az iskolai zaklatásokkal, és azzal, hogy többé már senkivel se kelhet útra Miamasba.

És akkor még ott vannak a levelek...

Elsa mindenfajta zűrbe keveredik, miközben megpróbálja eljuttatni a leveleket a címzettekhez...

Például így:

Az emberek a járdán úgy néznek, mint ahogy azok az emberek szoktak, akik meglátnak egy kislányt, egy worsot és egy szörnyet, ahogy egymás mellett sétálnak. Néhányan persze próbálnak úgy kinézni, mintha nem azért tennék, mert félnének holmi szörnytől, worstól vagy kislánytól, hanem demonstratíve hangosan beszélnek valakivel telefonon, aki hirtelen módosított az útleíráson. Mint ahogy Elsa apukája szokta néha, mikor eltéved, és nem akarja, hogy idegenek azt higgyék, ő el tud tévedni. Elsa anyukájának nincs ilyen problémája, mert ha eltéved is, megy tovább, és akivel találkoznia kellett volna, az majd szépen utána jön. Nagymama úgy oldotta meg a problémát, hogy kiabált az útjelző táblákkal. Mindenki másképp csinálja. 

... viszont egyre többet tud meg a ház lakóiról is. Sokszor örömteli, de többségében szomorú titkokat. Viszont - és számomra ebben rejlik Backman félelmetes írói tehetsége - szép lassan az is kiderül, hogy nem egy egyszerű és unalmas társasházban lakik Elsa, ahol a lakók idegenek egymás számára, hanem több szálon is összefut az életük és a sorsuk. (Még a boszorkánynak kikiáltott Britt-Marie-val is, akiről majd egy külön regény is szól.) 

Bevallom,  mikor először olvastam a könyvet, nem fogott meg, nem tetszett. Most, visszagondolva, lehet, azért volt ez így, mert az Ove után egy hasonló stílusú könyvet vártam, és ez nagyon nem olyan, így akkor cseppet csalódtam. Aztán kiolvastam Britt-Marie saját, külön történetét, akire egyáltalán nem emlékeztem, hogy a nagymamás könyvben is szerepel, így amikor most, az újraolvasáskor előkerült a történetben, már nem tudtam úgy utálni, ahogy a szerepe szerint megérdemelte volna, inkább megörültem neki. :D

És most, másodszorra megszerettem ezt a történetet is - persze ebben szerepet játszottak az ilyen részletek is:

A fenyőnap, ahogy a neve diszkréten utal rá, az a nap, mikor Elsa és apa fenyőt vesznek. Műanyag fenyőt, természetesen, mert Elsa ellenzi a valódi fát. De apa annyira szeret fenyőt venni, hogy Elsa a kedvéért azt állítja, hogy minden évben új műanyag fára van szüksége. (...)

Anya mindig haragudott nagymamára a műanyag fenyő miatt, mert szereti a valódi fenyő illatát, és szent meggyőződése volt, hogy ebbe nagymama rángatta bele Elsát. Persze szemenszedett hazugság az egész, tiltakozott nagymama, amely védekezés persze szemenszedett hazugság volt. Ugyanis nagymama mesélt Elsának a  miamasi fenyőtáncról, és ha valaki csak egyszer is hallotta ezt a történetet, totál okostojásnak kell lennie ahhoz, hogy rendes fenyőt akarjon, kinek valaki amputálta a lábát, és eladta rabszolgának.

Miamasban a fenyők élő, gondolkodó lények, talán rendes tűlevelűekhez képest kissé eltúlzott érdeklődéssel a lakberendezés iránt. Nem az erdőben laknak, hanem Miamas déli részén (...) , általában a reklámüzletben utaznak, és odabent is sálat hordanak. Évente egyszer, az első hóesés után, minden fenyő összegyűlik a kastély előtti nagy téren, és azon versenyeznek, ki melyik házban töltheti a karácsonyt. A fenyők választanak házat, és nem fordítva, és a választás sorrendjét táncversennyel határozzák meg. Régebben revolverrel párbajoztak, de a fenyők olyan rosszul céloznak, hogy ez túl sok időt vett igénybe. Így most fenyőtáncot járnak, ami elég különleges dolog, lévén a fenyőknek nincs saját lábuk. 

 És talán mondanom sem kell, hogy a levelek - és Elsa - hatására az emberek lassan megnyílnak, elárulják a titkaikat, és kezdenek ismét jobb szívvel fordulni egymás felé - kivéve talán Kentet, Britt-Marie férjét, aki a másik regényben is egy igazi tökfej maradt. És mégse fordul az egész giccsbe, mert - ahogy az minden Backman-regénynél szokott történni - az ember hol nevet, hol meg könnyezik... sőt, néha egyszerre csinálja mindkettőt.

És amiért még szeretni lehet ezt a regényt, azok az utalások, Harry Potterre, a Vasemberre, az X-Men szereplőire... már ha ez mond valakinek valamit. :D

Én találtam még egy fontos üzenetet a könyvben - több is van -, amiről úgy éreztem, kifejezetten nekem szól. 

Az embernek el kel mesélnie a történeteit. Különben megfulladunk. 

 Szóval olvassatok Backmant, és ennyi.

U.I.: 

Nagymama szerint a hatékonyság ökörség, és magasról tett rá, hogy vajon a konfliktusok károsak-e ránézve. Elsa hallotta egyszer, hogy az egyik orvos anya kórházában azt mondta, hogy nagymama "olyan ember, aki képes vitát szítani egy üres szobában", de mikor Elsa ezt elmesélte a nagymamának, nagymama mogorván nézett: "Lehet, hogy a szoba kezdte, erre nem gondolt senki?" 

A könyvet az Animus kiadó adta ki, Bándi Eszter fordításában.

A borítókép meg a moly.hu-ról származik.

Köszönöm a figyelmet. :)